Gyermek érkezik a családba. Úgy képzeljük, hogy szülői szerepünk egyik legfontosabb feladata megtanítani mindenre Őt. Fejlődése érdekében inger-gazdaggá tesszük környezetét, sokféle színes, hangos, tapintható dologgal vesszük körül, hogy minden érzékszervére hatással legyünk.

Amikor a kisgyermek értelme elkezd kinyílni a világra, minden, amit a kezébe vesz a tanulás eszközévé válik. Akár játéküzletben vásárolt baba-játékot, akár valamilyen egyszerű használati tárgyat vizsgál, minden érzékszervét bevetve kísérletezik, ismerkedik az újdonsággal.   A gyermek igazi feladata a játszva tanulás. Minél önfeledtebben játszik a kis-ember, annál többet tanul a világról.

Az sem mindegy, hogy mi hogyan játsszuk szülői szerepünket?! Tanítói, mesterei vagy játszó társai szeretnénk lenni a kis jövevénynek?! Hiszen minden felelősségünk és felnőttségünk ellenére a legnagyobb kaland és játék a mi kis élő játék-babánkkal foglalkozni, eljátszadozni.

Talán emlékeztet bennünket saját kiskorunkra, saját megéléseinkre és szerencsés esetben oldja is bennünk a felnőtté válás legnagyobb hibáját, hogy elfelejtünk önfeledten játszani. Kevesen képesek és mernek szülőként is gyermekek maradni, igazi gyermeki kíváncsisággal a világ és önmaguk felé fordulni. Legtöbben belemerevedünk abba a gondolatba, hogy komoly, érett felnőttek legyünk, akik a problémák megoldásával foglalkoznak, feladataikra koncentrálnak leginkább.

Pedig az egész élet egy gyönyörű játék-tér. Mondják is hogy színház az élet, amelyben szerepeket játszunk állandóan. Miért felejtjük el élvezni az életünket és játszani?! Talán mert túl komolyan veszünk mindent. Ahogy a kicsi gyerek is komolyan veszi a játékot. Képes minden figyelmével teljesen belemerülni bármilyen tevékenységbe és játékká varázsolni azt. Utánozza a felnőttek világát, próbálgatja önmagát és szerepeket játszik. Várja és hívja a szülőt, a felnőttet, a többi gyereket, hogy játszanak együtt. Élvezi a közös feladatokat, időtöltést, tanulást. De mégis könnyeden teszi. Magáért a játékért játszik. Nem is tudja, hogy ezzel fejlődik, változik, tanul.

Sajnos egy idő után átveszi a játék helyét a komoly tanulás, a vezetett, spontaneitását elveszített, a “régi” játékra már nem igen emlékeztető információ gyűjtés. És ezzel elindul, ha lassan is, a felnőtté válás. Ha megmarad a laza, könnyed, kíváncsiságon alapuló érdeklődés a tudás felé, ha nem veszi el semmi a kedvét, tudás-szomját, akkor tud “játszva tanulni” a gyerek. Nagy a szülők és minden felnőtt felelőssége. Hiszen példát, és mintát adunk. Elkomolykodjuk vagy megtaláljuk az egyensúlyt és hagyjuk-e a felnövekvő csemetéket a maguk tempójában játszani, komolyodni, megérni és felnőni. Vagy elvárjuk, hogy kisgyerekként úgy játszanak, mintha ez feladat lenne, fejlesztjük-e őket, vagy együtt játszunk? Kínálunk-e újdonságokat, vagy versenyeztetjük kis elméjüket és összehasonlítgatjuk az eredményeiket más gyerekekéivel…

Játék közben a hibák is tanítanak. Jellemet és elmét formálnak. Vannak csapatjátékos és egyéni versenyzők:-) Sokat elárul minden gyermekről már kis korban, hogyan játszik. Például tekinthetjük a labda-játékokat, társasjátékokat a csapat (család, vagy bármely közösség) – építésnek, így azt tanulják meg, hogy valóban a részvétel a legfontosabb.  Ha figyelemmel és szeretettel együtt játsszuk ezt a csodás nagy JÁTÉKOT, ami maga az élet, ha nem vesszük túl komolyan, de mégis látjuk, hogy mennyire fontos a játékszabályokat is betartani és jó játékvezetők vagyunk, akkor az egész gyereknevelés GYEREKJÁTÉKKÁ válik.